asszem
- Tamaranaplója
- 2009-07-03 14:04:17
nem lehet csak úgy kiszállni innen. idő kérdése, s újra visszatérek. hiányoztok. jövök hamarost. asszem.
- címkék
- hozzászólások (9)
nem lehet csak úgy kiszállni innen. idő kérdése, s újra visszatérek. hiányoztok. jövök hamarost. asszem.
Hatalmas fenyő ácsorog a város főterén, egy tisztes polgár ajándéka, feldíszítve, apró fényfűzérek mindenütt, amikor a nap lenyugszik, pazar a látvány, igazán, kicsalja az embereket az utcára a tudat, hogy "no, menjünk, nézzük meg a fényeket", ez az esti program, és kabátot karra vetve, szájtátva, bámuljuk az enyhe estidőben a karácsonyi díszbe vont várost. Nincs hó, nincs hideg, nincs jég, nincs tél. A fenyő, ott a város főterén, nyilvánvalóan hülyén érzi magát. Melege van, ő sem érzi a téli varázst, galambok párzanak az ágain.
"És basszus hátralöki a széket, föláll az asztal mellől, és már ül is be a kurva számítógépe elé, és mint kutya a szarát, úgy hagyja a széket, a morzsát, a kajamaradékot, a tányért, leszarja, hogy a felesége vagyok, és nem a cselédje, és ez megy basszus évek óta, és elegem van belőle, gyűlölöm, hogy nem néz semmibe, csak úgy él itt, mintha természetes volna, hogy van személyzet, és mindent megcsinálok úgyis utána" - panaszkodott a minap egy barátnőm. És persze voltak már beszélgetések, és veszekedések, és könyörgések és zsarolások, de semmi nem változott - úgy tűnik. Spagi írásáról jutott eszembe ez a sztori, hogy bizony egy kapcsolatot valahogy kialakítunk, közösen, ketten, adott esetben talán az egyik sokmindenben keresi a másik kegyeit, mondhatni, alárendeli magát a másiknak, szerelemből kiszolgálja, de egy idő eltelte után rájön, hogy hoppá, ő nem kap semmit cserébe, még elismerést sem, vagy hoppá, ez fárasztó, már nem ugyanazzal a szerelemmel és hévvel szolgálja ki a másikat, az egész átinkarnálódik egyfajta "munkává", ami korábban csupán a szerelem bizonyos kifejezése volt, a gondoskodás, talán csak úgy, valóban a szerelemből fakadóan, vagy volt mögötte bizonyos megtartási kényszer is, fene tudja kielemezni hajszálpontosan az életérzéseket, a lényeg, hogy változunk, hozzáállásban, gondolkodásban, egyszer csak felismerjük, hogy a megszokásból tett dolgaink nem is annyira kényelmesek, nem is annyira jók, de már késő. Nem lehet rajtuk változtatni, mert hozzászokott valamihez a másik, vagy épp mi (Spagi esetében), és iszonyat akarat, és közös nevező kell ahhoz, hogy jó irányba haladjunk egy olyan úton, amely mindkettőnknek újra tetsző majd...
A tanítónéni pár perces megbeszélésre az óra végét jelző csengőszó előtt kiment a teremből, és megkérte a nebulókat, hogy maradjanak szépen csöndben, ügyesen rajzolgassanak addig, hamarosan visszatér. Boldizsár hirtelen jött ötlettől vezérelve kipattant az osztály elé, és közölte, "na, gyertek sorakozzatok föl mögöttem szépen, megyünk addig kiállítást nézni". Így is történt, az osztály levonult a földszinti Micimackós kiállítást megtekinteni a fiam vezényletével. Tanítónő nyilvánvalóan megrettent, amikor visszatérvén az osztályterembe, nem találta a gyerekeket. Amikor ezt elmesélte nekem, odafordult Boldizsárhoz: "Figyelj ide Te kis okosom - merthogy ő a legokosabb ám az osztályban... -, Belőled még nagy ember lesz, valami főnök, vagy igazgató, de lehet, miniszterelnök (utóbbitól kissé összeszorult a gyomrom...). Aztán ígérd meg nekem, hogy nem felejtesz el, amikor majd nagy ember leszel!" Boldi ártatlan, nagy kerek szemekkel nézett föl az osztályfőnökre, megölelte, és megígérte. Most mit mondjak? Már megint egy történet, amikor anyucinak komoly, ejnye-bejnyés képet kell vágni, miközben röhögőgörcsöt kap. Nem volt bünti. Micimackót én is imádom...
Picit korábban mentem ma be a könyváruházba, és volt időm csak úgy császkálni a könyvek között, és a magam kedvére nézelődni. Nálam ez úgy működik, általában, hogy észrevesznek a könyvek. "Hé! Tamka! nézz ide! emelj le a polcról, és olvass belém! Meglátod, érdekesnek találsz majd!" Így történt, hogy egy könyv leemeltette magát a polcról (persze sok másik is meg akarta tenni, de arra már időm nem jutott...), és beleolvasgattam. Az egész könyv az elengedésről szól. Nem ezoterikus mű. És akkor itt olvasom drága AngyalEtert, olvasom drága ÍrónőZsuzsannánkat, és még sok más Bloggertársat, akik bizony valamilyen szinten épp ezzel a témával foglalatoskodnak. Úgy tűnik, van elengednivaló, bőven. Nekem is, amúgy, persze... naná... még ugyancsak! El kell engedni emlékeket, személyeket, fájdalmakat, félelmeket. A könyv - már amilyen felületesen átlapozhattam vala - azt hiszem, egy egészen frappáns kis útmutató lehet. El fogom olvasni. És írok róla... Mert közléskényszerem van. no, ez lesz az, amit nem akarok elengedni...
Van valami a tekintetükben. Mosolyognak, kacagnak, felszabadultan örülnek, de jön egy pillanat, vagy tán csak annak egy töredéke, amikor igenis látom a szemükben azt a fura fényt. Egy szomorúság-csillám. Rámnéznek, és tudom, mennyire szeretnek, mennyire hálásak a szeretetemért. Mégis ott van az a bizonyos, egyértelmű, bár haloványan, de jól kivehetően megjelenő bánat. Az elvált szülő gyerekének a tekintetében.
Átkarolta a vállamat, odabújtam hozzá, andalogtunk a sétányon, néha megálltunk és rövid csókokat váltottunk. Elmerültem a tekintetében, majd tovább sétáltunk, hosszan, a sétányt szegélyező fák árnyékában. Végtelennek tűnt az út, végtelennek a boldogság, csak a madarak énekeltek, és a murva halk roppanása kísérte lépteinket. Nem szólaltunk meg, csak némán, összekapaszkodva néztünk a messzeségbe, mintha életünk közös útján tekintenénk végig. Halk dallamra lettem figyelmes, majd erősödött a hang, végül ütemes, már-már idegesítően hangos zene töltötte meg a szobát. Kinyitottam a szemem, és a szundi gombot nyomtam meg. Vissza akartam kerülni az álomba, vissza a csodálatos természetbe, a közös sétánkhoz, hogy még élvezhessem kicsit, hátha maga a valóság lesz az. De már csak idétlenkedtem azon, hogy újra felidézzem a képeket, az érzést. Véget ért az álom. Én és a mobilom vagyunk csak. Szundi gombos mobil. evan.
Mostanában előfordul, hogy késő este hazaérek a munkából, és teljesen üres a cella. Kicsi gyerek nagyinál, nagy gyerek udvarlónál, én pedig körbesétálom a gyerek-birodalmat, megigazítom a gyerekágyakat, fölszedem a földön felejtett kisautót, zoknit, filctollakat, újra megigazítom az ágyaikat, megsimítom a helyüket, aztán gyújtok egy mécsest, nem kapcsolok fényt, csak a mécses lángja vonaglik a sötétben, és a kinti, távoli, utcai lámpák halvány derengése szűrődik át az ablakomon. Csönd van, végignyúlok az ágyamon, és elképzelem, hogy ha leszek nyugdíjas(korú), és nem alakul addig másként az életem, akkor bizony erre készülhetek. Csönd, egyedüllét, fura érzés. Pedig tudom, hogy nem vagyok egyedül. Mégis, néha furcsa, belső reszketéssel gondolok arra, milyen lehet így élni hosszú, hosszú éveken át. Teljesen egyedül. Maradok inkább a MOST-ban. Holnap már itthon lesznek a gyerekek. És előbb-utóbb az ágyamban sem leszek egyedül. És nem kell gondolnom a jövőre. Nem szabad a jövőre gondolni. Csak a mostra. Itt. Francba.
Olvasni jó. Nézni, és hallgatni, ahogy mesél, ahogy csodás választékossággal, természetes egyszerűséggel ontja a szavakat, és fűzi össze a gondolatokat, nem feledve az elkanyarodása előtti gondolatsorok kuszaságát, tanít. Bölcs. Mester. Sokan hívják így. Mert az. Árad belőle a szeretet. Ma szemtől szemben álltunk, és visszamosolygott rám, értette a tekintetem, odajött hozzám. Tudtam, hogy odavonzom. Akartam, hogy szóljon hozzám. El sem hittem az első pillanatban, de aztán úgy beszélt, hogy tudtam, igenis velem beszél, hozzám szól, engem kérdez. Vett tőlem egy Randóti-kötetet. Van körülötte egy ragyogás. Szinte bizonyos, hogy Radnóti körül is lehetett ilyen fény. Épp csak meg nem öleltem. Ma dedikálta nálunk a Varázskövet. Müller Péter valóban egy csodálatos ember.
Nagyon egyszerű a rajz alapján, úgyhogy még nekem is sikerült, és a közös játék kedvéért a saját arcomra is fölfestettem. Egyetlen piros szivacsgömbbel rendelkezünk, ezért felváltva tettük az orrunkra, hogy a hatás még hitelesebb legyen. Aztán megéheztünk, és vacsoráztunk, majd megfeledkeztem az arcfestésről, tettem a dolgom, a gyerek a betűk összekapcsolását gyakorolta, vizet cseréltünk az akváriumban, mesét néztünk, eltelt csöndben a nap, csöngettek. Bár így is egyértelműen néztem ki, hogy épp nem volt rajtam az orrom, a tulaj legalábbis az első percben ugyan még meglepődés-arcot vágott, de a második perctől már annyira röhögött, hogy nem is értettem, mit mondott, szerintem még azóta is röhög, legalábbis tőlem röhögve távozott. No, gondoltam, ilyen vidáman még soha nem kapta kézbe az óraállásokat. Azonnal kattogni kezdett az agyam, és láttam magam, ahogy háttal állok a sorban állóknak, majd váratlanul megfordulok, átveszem a kosarat, kipakolom a tartalmát a pultra, és koncentráltan leolvastatom a vonalkódokat a géppel - bohócnak festve. Műhaj nem is kéne. Csak egy kúp alakú sapka. Mindenképp felhozom a témát legközelebb az üzletvezetőnél.
Alázat és szerénység. Nem tudom szavakba önteni. Inkább álljon itt egy példa... http://www.youtube.com/watch?v=Mn6HGMfxIVQ
A mindenit, hogy micsoda "szakmai" tapasztalatokkal gazdagodtam az elmúlt másfél hónapban! Muszáj valahogyan kiborogatnom a bilit, mert telítődtem az élményekkel, és kell az újaknak is hely, ugye. Adott tehát a könyváruház, ahol töltöm az időm nap, mint nap, és ha épp van lehetőség, akkor bizony bele-bele olvasgatok a könyvekbe. Mindbe. Vagyis majdnem mindbe. A nyál-könyveket kihagyom. Bocs Nora Roberts, de még mindig... Gyönyörűek, érdekesek, színesek, ügyesen megkreált borítók, figyelemfelkeltő címek, vonzó kültakaró. Az ezotéria számtalan csodát ígér, és mint nő, persze, hogy felcsapok néhány könyvet. Van ugye a nagy sztárkönyv, a Titok. Secret. Láttam is már, olvastam is már. Aztán van az összes olyan hasonló témájú könyv, ami a vonzásról, a tudatalattiról, a bőségről, a teremtésről szól. Na kérem szépen, arra már rég rájöttem, hogy túl sok újat egyik sem tud felmutatni, valójában mind hasonló módszereket mesél, hasonló eredményekről számol be, többnyire a szokásos amerikás sikertörténetek hevével. Túllibbentem hát az ezo-gúlákon, lássuk, mit ígér a pszichológia. Lehet, nekem új csak a dolog, de biza, itt is felfedeztem jónéhány könyvet, ami hasonló témákat feszeget, épp csak egy pszichológus szemszögéből. De a lényeg egy az egyben ugyanaz. És akkor tovaröppenek ugye a marketing-üzlet gúlához, olvasgatok serényen, hát mit látok? Telis tele a polc olyan olvasatokkal, amelyek szintén megállnák a helyüket akár az ezo, akár a pszichológiai könyvek között, hiszen ugyanaz, csak más körítéssel, de bizisten ugyanaz, mind, mint a secret. Nem számoltam össze, hány hasonló témájú és tematikájú és mondanivalójú könyvet találtam más-más stílusban, de nem lett volna elég mondjuk a két kezem és a két lábam összes ujja, ez bizonyos. Bár, ha nagyon belegondolok, a szakácskönyvekkel ugyanez a helyzet, csak másképp, mert valójában nagyon sok, sőt, elképesztő mennyiségű szakácskönyv létezik már, és túl sok újat, őszintén megvallva, nem tudnak nyújtani. Visszabokázva a titokhoz, a vonzáshoz, életünk megváltoztatási lehetőségeinek tárházához, mostmár azt hiszem, jómagam sem tudnék dönteni, melyik szemszög tálalásához volna igényem. Ezoterikus író írja, pszichológus, vagy marketing managger. Magam sem tudom, mit ajánlhatnék egy betérő olvasójelöltnek, ha a téma bármely, mégis legjobb könyvét kérné. Vagyok zavarban, no.
Ma pontosan 154 vevő fizetett nálam a könyvesboltban. A 154 vevő közül nagyjából egyforma arányban voltak a nők (egyedül), a férfiak (egyedül), a párok, a pedagógusok, a nyugdíjasok, a családok (mindenki 2 gyerekkel jött ma), az ifjak. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy nagyjából 22 nyugdíjassal volt ma dolgom, és mind olyan édesek voltak, és esendőek, ahogy Mó megírta. Az összes vevő közül talán 3 volt, aki morcos volt. Egy sem kötekedett. Türelmesek voltak, amikor hosszan várni kellett a bankkártyás fizetésnél. Az összes nyűgös babát megnyugtattam. Olyan gyönyörű babákat láttam, hogy egyetlen időpillanatra még én is megkívántam újra a babázást, de azonnal körberöhögtem magam. Minden párnak gondolatban azt kívántam, legyenek nagyon boldogok. Látszólag azok is voltak. Az ifjakkal elbohóckodtunk, a nők cinkosan visszamosolyogtam rám, különösen azok, akik kámaszútrát vettek, biztos láttak valamit a tekintetemben... A férfiak türelmesen betűzték a hülye nevű Kft-iket, míg megírtam a számlájukat. Néhányan alaposan megnéztek. Álltam a tekintetüket. Ez végül is jó jelnek tűnik. Mármint, ami engem illet, mint nőt. A főnökasszonytól kaptam este, záráskor egy hatalmas puszit és gratulációt, amiért 12 óra pénztározás után fillérre pontos kasszával zártam. Anyám mosolyogva fogadott. A fiam nem kapott ma beírást. Sőt, dícséretet kapott. Csupán 5 szál cigit tudtam szívni, azt is most, este. Dehogy szokom le. A lányom épp palacsintát eszik, és kaptam tőle is egy rahedli puszit. Ez a nap, minden szempontból majdnem tökéletes volt. Mondom majdnem.
"Miért nem mondtad sohasem, hogy olyan a hajam, mint a vízesés?
Negyvenes nő (Uramisten...) történései.
Folyamatosan itt vagyok (gondolatban, lélekben), néha "fizikálisan" is megjelenek - meglepiszerűen... :)
